Süllő,kősüllő:

Horgászata:

Hol keressük:
A süllõ folyó és állóvizeinkben egyaránt megtalálható. Szereti a kemény medrû vízrészeket, az iszapos részeket kerüli, mivel kevesebb az oxigén. Mindig búvóhelyet keres magának, ahová beállhat és innen csap le áldozatára. Szabályozatlan folyóvizeken búvóhelyet jelenthet egy alámosott partszakasz, a fák gyökereinek kusza halmaza, vízbedõlt fák, elsüllyedt hajóroncsok. Szabályozott folyóvizeken a partbiztosító kõrézsûk, ruganyok, gátak, sarkantyúk jelentik a megfelelõ búvóhelyet a süllõ számára. Gyakran a vízbenyúló stégek alatt keres menedéket. Vízerõmûvek oxigéndús alvizén is elõszeretettel tanyázik, itt nappal is állandóan mozog, hajtja a kishalrajokat. Megtalálható még teljesen akadálymentes vízrészeken is, itt gyakran csak beáll a meder egyenetlenségeibe, sokszor a medertöréseknél meglepõen szép zsákmányra tehetünk szert. Folyótorkolatok, befolyók is kedvelt tartózkodási helyei. Állóvizeken kerüli az iszaplerakódásos részeket, állandóan követi a kishalrajokat, nádtisztásokon, vízinövények között, elsüllyedt fák tövében tanyázik, fõleg többedmagával. Tehát ahol fogtunk egy süllõt, ott számíthatunk akár további kapásokra is. Nappali órákban a süllõt a fenék közelében, éjszaka közvetlenül a felszín alatt keressük.

Kapási idõk: Ha elõször egy röpke pillantást vetünk a halra, pontosabban a szemére, nyilvánvalónak látszik, hogy a süllõ elsõsorban a szürkület óráiban szerzi zsákmányát. Ezért horgászatára a késõ esti, illetve a kora reggeli órák a legalkalmasabbak, ezzel nem azt akarom mondani, hogy nappal nem érdemes horgászni rá, hiszen vízterület, idõjárás, vízjárásfüggõ a süllõ kapókedve. Vízállásváltozásra az összes hazai halfajaink közül a süllõ reagál talán a legérzékenyebben, a tisztuló vizet szereti a legjobban, sõt áradás elõtt ún. pezsdüléskor is megtartja kapókedvét, szennyes, koszos áradásnál viszont nem nagyon vesz magához táplálékot. Az idõjárásváltozás is befolyásolja kapókedvét, borongós csepergõs idõben akár a déli órákban is számíthatunk a kapására, ilyenko is aktív, holdvilágos éjszakákon is gyakori süllõkapásokra számíthatunk. Örökérvényû szabály süllõzésnél is: ha rabolni látjuk a ragadozót az már tulajdonképpen fél siker, zsákmány csak akkor lesz a halból, ha megfelelõ felszerelést, csalit alkalmazunk.

Horgászmódszerek: Süllõre többféle módszerrel is horgászhatunk, ezért méltán népszerû halfajta egész Európában. A legelterjedtebb módszer a fenekezés, amikor a csalihalat közvetlenül a fenék fölött kínáljuk fel. Folyóvizeken érdemes laposabb ólmot használni, mert a sodrás könnyen elviheti a szerelékünket. Ha azt akarjuk elérni, hogy a csali kicsit eltávolodjon a vízfenéktõl, érdemes könnyített szereléket alkalmazni, amely lehet tirolifás szerelék könnyített súly, oly módon, hogy egy mûanyag hajlékony csövet az egyik oldalán egy mûanyag dugóval, a másik oldalán pedig ólommal dugaszoljuk el légmentesen, mivel a levegõ bezárva marad a csõbe ezért a csõ vége mint egy keljfeljancsi módjára eltávolodik a vízfenéktõl, megemeli a szereléket), ezzel a módszerrel elsõsorban akadályban gazdag, illetve kissé iszapos medrû vizekben horgászhatunk. A másik megoldás, hogy a fõzsinórra felfûzve a horogelõke és az ólom közé beiktatunk egy megfelelõ méretûre vágott parafadugót, ez is kicsit megemeli a szereléket (fõleg a Balatonon népszerû). Tartásokon, akadályos területeken alkalmazhatjuk az úszós módszert, csak és kizárólag rövid dobásoknál, legcélszerûbb a csónak használata. Az úszós süllõzésnél nincs szükség olyan erõs szerelékre mint a csukánál leírtakban, csak indokolt esetben pl. nagyobb halakat sejtünk, nagyon akadós a horgászhely. Acélelõkére sincs szükség, helyette inkább alkalmazzunk kevlárszálat, ugyanolyan harapásbiztos, de viszont megfelelõen lágy. Egyaránt használhatjuk a lefenekezett és a szabadon úsztatott úszós módszert. Van olyan horgász aki elsõsorban szereti megkeresni a süllõt, nekik a kedvenc módszerük a pergetés. A süllõt mindig valamilyen takarás mellett keressük, ezért a mücsalit is próbáljuk meg így dobni. A pergetésnek is számtalan fajtája lehet, érdemes megpróbálni, fõleg nagyobb süllõkben bõvelkedõ vizekben az élettelen csalihallal való pergetést. Amelyet úgy használunk, hogy fûzõtû segítségével a csalihalat felfûzzük a zsinórra úgy, hogy a horog csak egy kicsit álljon ki a testébõl. A zsinór másik végét a fõzsinórra kötjük amire ezelõtt felfûztünk egy propellert és egy kisebb gömbólmot, ami a dobáshoz szükséges súlyt szolgáltatja. Érdemes forgókapcsor a fõzsinór és az elõke közé beiktatni, mert így elkerülhetjük a zsinórcsavarodást. Ha jól vezetjük a kishalunk bukdácsolva pörögve kelti fel a ragadozó figyelmét. A mücsalis horgászatnál a spinnerezés, woblerezés, twisterezés, gumihalazás jöhet szóba, a süllõ ritkán kap támolygó villantóra, inkább csak a gyors mozgásúakat szereti. Az egyik nagyon népszerû módszer a süllõhorgászok körében a mártogatás, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy a bedobott szereléket lassú emeléssel- süllyesztéssel kell bevontatni, úgy hogy a csalihal mindig süllyesztéskor feneket érjen. Sokszor hatékonyabb módszer mint a fenekezés, vagy a pergetés, óriási elõnye, hogy nagy területeket horgászhatunk végig. A súly lehet ólom, de sok helyen csavaranyát, csavart, sõt gumigyûrûbe hurkolt követ használnak, azért mert eléggé elakadós módszer ez, tehát ha leszakad a szerelék akkor se bánkódjunk, hanem szereljünk újra, mert a süllõk szeretik a búvóhelyeket. Sok esetben az ólom éppen e miatt drága, és még ráadásul környezetszennyezõ is.

Felszerelés: Fenekezõ horgászathoz válasszunk 3 m körüli horgászbotot 30-60 g dobósúllyal, és B akciós horgászbotot. Az orsó 40-es kapacitású, a zsinór max. 0,30 mm átmérõjû, de ha a Balatonon és valamely nagyobb állóvizünkön horgászunk érdemes megkockáztatni a vékonyabb zsinórt 0,20 mm-ig. Úszózáshoz tartásban 3,5 m-es 40-80 g dobósúlyó B akciós gerinces botot alkalmazzunk, az orsó 40-es kategóriájú, a zsinór 0,30-as legyen. Pergetésre 2,70-3,00 m hosszú 20-40 g dobósúlyú horgászbotot használjunk, 40-es kapacitású, megbízható fékrendszerû és legalább 3 golyóscsapággyal rendelkezõ orsót használjunk. A zsinór itt lehet 0.20-0,25 mm-es jóminõségû kopásálló zsinór, a márka tekintetében az legyen a mérvadó, hogy minél lágyabb és kopásálóbb legyen. Mártogatáshoz 3,5-4,00 m hosszú, 15-30 g dobósúlyú érzékeny spiccû botot használjunk, sok horgász a match botot használja eredménnyel, fõleg esõs idõben célszerû az alkalmazása, mert a zsinór bevontatáskor nem tapad a bothoz, és a kapást is könyebb így érzékelni.

Csalik: Süllõzésre, ha élõhallal horgászunk, egy fontos szempontot figyelembe kell venni, ez pedig a csalihal mérete. Ugyanis a süllõnek nincs akkora szája mint a csukának, így nem képes elnyelni egy átlagos süllõ egy 10 cm- nél nagyobb csalihalat. A kishalak közül is a hosszúkásabbakat részesíti elõnyben. A hal fajtája is döntõ fontosságú lehet, a szivárványos ökle áll az elsõ helyen a második a küsz, követi a kisebb bodorka, vörösszárnyú keszeg, sügér, naphal apróbb példányai. Sokan horgásznak élettelen csalihallal, itt is figyelembe kell venni, hogy semmi esetre se legyen hosszabb 5-7 cm-nél. Elõszeretettel alkalmazzák fõleg a Balatonon a "megtaposott halat", amelyet a horogra való felûzés elõtt szabályosan laposra tapossák, ezáltal a kishalnak az összes tartóváza eltörik, és a vízben lágyab himbálózva mozog, így kelti fel a ragadozók figyelmét. A halszelet is bevált csali, ha a csalihalaink közül csak nagyobbacskák vannak, akkor készítsünk belõle halszeletet, gyakran fogósabb mint az élõ csalihal, mert a süllõ kitûnõ ízérzékelõ képességét célozza meg. Élõ csalik közül a süllõ kaphat gilisztára, de nem ez a fõ csalija. Mûcsalik közül a kisméretû körforgókat alkalmazhatjuk villantós horgászathoz. Twisterek közül 5-7 g-osakat használjuk, sárga fluorsárga vagy fehér farokrésszel. Gumihalas horgászatnál a mûcsalink legyen 5-10 cm-es, itt is világos színût alkalmazzunk. Woblerezésnél J-9-S, J-9-GFR, J-9-SFC, CDJ-9-Gfr, CDJ-9-SFC, SSR-7-S, SSR-7-CW jelzésû rapala woblerekkel érdemes próbálkozni.

Fárasztás, kiemelés, élvetartás: A süllõ fárasztása abból ál, hogy fel kell tornászni a mélyebb vízrétegekbõl, nagyobb példányainak fárasztása rendkívüli horgásztudást, tapasztalatot igényel, a kissebje az elsõ kirohanás után rendszerint megadja magát. A szákolásnál oda kell figyelni, fõleg ha a horog a csontos szájpadlásba akadt, ilyenkor semmi esetre se erõltessük, inkább hagyjuk, hogy néhányszor visszaperdüljön a mélybe, természetesen a zsinórt tartsuk mindig feszesen. A szákolás csak akkor eredményes ha a süllõ kissé oldalára dõlve hagyja magát vezetni, mindig fej felõl merítsünk. Bátrabb horgásztársaink kézzel is kiemelhetik a halat, itt fokozottan érvényes, hogy csak a teljesen kifáradt halat emeljük ki, ugyanis a hátúszó kemény tüskéi, és a kopoltyú éles fedõlemezei sérülést okozhatnak. A süllõ élvetartása kényes feladat, amennyiben halunk vérzik, komolyabban megsérült a horogtól, kár bilincsre fûzni, azonnal öljük meg és száraz ruhába csavarjuk be. Amennyiben zsákmányunk látszólag életképes, hosszú kötélre fûzve engedjük a mélybe.

Ismertető:

Elterjedés, élõhely:
Süllõ (Stizostedion lucioperca)
Kõsüllõ (Stizostedion volgense)
A süllõ Európában honos, megtalálható Nagy Britanniától egészen Oroszország közepéig. Magyarországon nagyobb folyóinkban, tavainkban található meg, Tisza, Duna, Körösök, Dráva, tavaink közül a Balaton és a Velencei tó híres süllõállományáról. Szolnok megyében a Tiszában, a Szajoli holtágban és az Alcsiszigeti Holt Tiszában élnek példányai. Kedveli az oxigéndús kemény aljzatú vizeket, állandóan búvóhelyet keres magának, ahol nincs ott a meder egyenetlenségeiben keres fedezéket. Állóvizeken bedõlt fák mellett, nádasokban kell keresni az iszapos részeket kerüli, folyóvizekben partbiztosító kõrézsûk, kõgátak, sarkantyúk, ruganyok, valamint duzzasztómûvek alvizén található meg nagyobb számban.

Testfelépítése: Teste nyúlánk, oldalról alig lapított, feje hosszúkás, szeme nagy. Szája mélyen hasított és csúcsba nyíló, szájában számos apró fog van, ezek közül kiemelkedik két pár hosszabb ebfoga, lényegében ez különbözteti meg leginkább kisebb testû rokonától a kõsüllõtõl. Színe a hátán zöldesszürke, oldalt ezüstszürkés, hasa fehér. Testét apró erõsen bõrbenõtt pikkelyek borítják. Oldalait 6-8 halvány testre merõleges oldalfolt tarkítja. Hátúszója két részbõl áll, az elsõnek kemények hegyesek a sugarai, a második lágysugarú úszó.

Szaporodás, egyedfejlõdés: Ívása március-április hónapokban történik, ikráit a fák vízbenyúló gyökérzetére rakja, amelyet a hím kikelésig õriz. Ahol a természetes ívás nem mindig sikeres, az ívóterület hiánya miatt, ott süllõbokrokat helyeznek ki (borókabokor), hogy megfelelõ ívóhelyet biztosítsanak a süllõk számára. A Balatonon elõnevel ivadékokat is kihelyeznek, így fenntartva a híres állományt. Sokszor elõfordul, hogy ívása kedvezõtlen víz és hõmérsékleti viszonyok miatt elhúzódik, ami jelentõs kárt tehet a leendõ állományban, hiszen az akkor már leívott keszegek ivadékai "kinõnek" a süllõ szájából.

Táplálkozás: Az ikrából kikelõ lárva elõször apró planktonikus állatokkal (Rotatoria, Daphnia Magna, Diatomus), késõbb áttér a nagyobb állatkák, férgek fogyasztására, csak néháhy cm-es nagyság elérésekor tér át a ragadozó életmódra, de felnõtt korában is elõfordul gyakran, hogy csigáka, kagylókat is fogyaszt nem csak halakat. A halak közül kedveli a nyújtott testû ezüstös csillogás fajokat, szûk garatnyílásán ezek csúsznak le leginkább. A sügérféléket sem veti meg, nem okoz gondot neki a tüskés hátúszó.